Ügyintézés. Nem, nem az a bizonyos „beszaladok, odaadom a papírt, és már megyek is”, hanem az az „időpontot kérek, sietek, és mégis sorba kell állnom; az előttem lévő nem halad, papírokkal ide-oda pingpongozik 2-3 hivatal” típus. Az az ügyintézés, ami a bürokrácia miatt elhúzódik… 
Mindannyiunk kedvence, ugye? 
Ettől függetlenül nekifutunk, rászánjuk az órákat, hiszen nincs más választásunk. Motivál bennünket, hogy végre egy feladattal kevesebb lesz a „to-do” listánkon.
Ettől függetlenül nekifutunk, rászánjuk az órákat, hiszen nincs más választásunk. Motivál bennünket, hogy végre egy feladattal kevesebb lesz a „to-do” listánkon.Velem is így esett. Már a második alkalommal futottam a köröket, amikor végre felcsillant a remény. Nem csak arra, hogy minden papírra pecsét kerül, hanem arra is, hogy az ügyintézés lehet könnyed, hangulatos és gyors együttműködés is.
Előttem egy hölgy állt, kezében boríték, papírok és egy kis cetli. A sorszám már nem számított, átlibbent az épp távozó földhivatali dolgozóhoz, és belekezdett a mondandójába: ő azért jött…
Az ablak mögött ülő ügyintéző érzékelte a megváltozott (sor)rendet.Rám pillantott, én pedig jeleztem neki, hogy nem gond, megvárom. A siető hölgy közben csak mondta a magáét: milyen papírokat kapott, mit nem tud kitölteni, mit nem ért. Olyan volt, mint egy monológ, amit nemcsak az ügyintéző, hanem a többi ügyfél is végighallgatott.
Az ügyintéző végtelen türelemmel hallgatott, figyelt, majd nyugodt, kedves hangon elmagyarázta, hogy az adott ügyben sem ő, sem a Fehérvári Földhivatal nem illetékes. „Tessék csak nézni, itt van, hova kell menni! Adja ide a papírokat, kitöltöm Önnek.” Így is tett. Mi, többiek, csendben szurkoltunk.
A hölgy továbbra is szorongatta a borítékokat, papírfecniket, majd ennyit mondott: „Nem igaz, hogy nem sikerült ezt elintézni. Viszlát!” És, nyomatékot adva nemtetszésének, becsapta maga mögött az ajtót.
Az ügyintéző hölgy pár másodpercig maga elé nézett, majd intett, hogy én következek. Rutinos mozdulatokkal átvette a papírjaimat, megnézte a befizetett összegről szóló visszaigazolást, és közben csak beszélt: „Haza is küldhettem volna. Ehelyett kitöltöttem minden papírját, közvetlen telefonszámot adtam neki a kolléganőmhöz, aki segíteni tud. Hogy érti, hogy nem sikerült intézni semmit? Tipikus. Biztosan ő is az a félig üres poharas típus.”
„Biztosan” – válaszoltam.
Közben én is végeztem, összeszedtem a papírokat és elköszöntem: „Tele a pohár, köszönöm a segítségét!”
És csak bízom benne, hogy ez a kedves ügyintéző nem veszíti el a lelkesedesét, ha valaki nem értékeli a segítséget, és hétfőn ismét mosolyogva hívja az ügyfeleket az ablakhoz.
És Neked? Milyen most a poharad?
Félig üres, félig tele?
Nincs benne semmi, vagy épp csordultig tele?
Mivel van tele?
Mi fér még bele?
Mivel töltögeted, és mit öntenél végre ki belőle? Mennyire vagy tudatos ebben?
Sose késő változtatni! Gyere, segítek!
